Amikor az első bejegyzésemen gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy valami olyat illene választanom, ami tuti üt. Amit garantáltan visztek, mint a cukrot, ezért aztán le sem tagadom, állatokban gondolkodtam. Egy gigacuki, zabálnivaló bébikutyás-gyűjtésben mondjuk, vagy cicásban. Esetleg mindkettő. És aztán beütöttek a Hoytok.
Két olyan férfi, aki nem néz ki jól, nem fürdőgatyában pózol és még csak nem is vicces, mégis üt bármilyen négylábút. És nem csak cukiságban. Ahhoz persze, hogy átjöjjön a történetük és tényleg érezzétek a feelgood-hatást, elengedhetetlen két dolog. Az egyik, hogy értsetek angolul, a másik, hogy értsetek az együttérzés nyelvén, amit mostanában hajlamosak vagyunk olyan könnyen elfelejteni. Ugye?
No, de, akkor két mondatban jöjjön a kedvcsináló. Dick és Rickie Hoyt apa és fia. Az apuka közel a hetvenhez, vagy azon is túl, egymás után tolja a triatlonversenyeket, mindezt a súlyosan fogyatékos fiával karöltve. Amikor arról kérdezik, hogy miért cipeli minden versenyen - szó szerint - magával az egyébként magatehetetlen gyerekét, akkor apuka nagy bociszemekkel közli, hogy "hát mert ő (a fia) a jobb atléta"....
És ami még eszembe jutott a történetük kapcsán. Egy másik országban ez a két ember több százat inspirál (ahogy ez a videóban is látszik) és még szobrot is kap. Szeretném, ha ez egyszer nálunk se lenne elképzelhetetlen.
Boldog apáknapját Dick Hoytnak és nektek is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.