Én tényleg úgy próbálok elszakadni az állatos történetektől...

De nem megy. Valahogy, valamiért mostanában csak ilyeneket sodor elém a világháló.

Egyébként ezen a mostani videón sokat agyaltam. Tudtam, hogy meg akarom veletek osztani, mert ezt nektek is látnotok kell, de valahogy mégis...Ennek ellenére, őrizgettem. Tartogattam. Emésztettem.

Miután leendő társszerkesztőm (róla majd egy későbbi posztban) átküldte megnézésre, és megnéztem, hosszú percekig csak ültem, és bámultam a monitort.

Nyilván telebőgtem mellettem a papírzsepit. Nyilván szerettem volna ottlenni, hogy kezet csókoljak, vagy de legalábbis jól megszorítsam ezt a tündér chilei embert, mert hitt, mert nem adta fel.

Tudom, tűzoltók. Az a hivatásuk, hogy égő épületekbe rongyoljanak be gondolkodás nélkül, hogy életet mentsenek, legyen az az élet akárhánylábú is. Tudom, hogy csinálnak ennél meredekebb dolgokat is. Értem én. De mégis. Ezt itt és most látni annyira valószerűtlen, és annyira felemelő. (És igen, pontosan ennyire meg lennék hatva, ha a kutya helyett ott egy ember fekszik.)

Nézzétek:

Óóó, a kutyus amúgy túlélte.