Elismerem: a halál egyáltalán nem tipikus feelgood-téma, pláne nem így szombat este. Kívéve így...
Még mielőtt belekezdek, jöjjön egy vallomás. Bármilyen nevetséges is, hiszek az örök szerelemben. Hiszem, hogy ha két ember igazán egymásnak van teremtve, akkor nem foghat ki rajtuk hogy a "szerelemhormon" jön-megy a szervezetünkben, ahogy az embertpróbáló élethelyzetek sem. Hiszem, mert a családomban is van példa erre.
A nagymamám testvére és felesége tavaly ugyanazon a napon haltak meg. Amikor megtudtuk a hírt, zokogtunk, de valahol legbelül tudtuk, hogy ez így jó. Mert boldogok. Egész életükben olyanok voltak, mint a zsák és a foltja, kiegészítették egymást, soha egy pillanatra sem engedték el a másik kezét, és végül a legvégén is együtt indultak el...
Kép: http://www.presstelegram.com
No, bármilyen furcsa, ilyenből egyébként sok van. Vagyis több, mint gondolnánk (Tényleg, ti hallottatok már hasonlóról?). Július 16-án például, ahogy a Daily Mailen olvastam Helen és Les indult közös útra. A 94 éves páros egy napon született és 75 évvel ezelőtt szüleik akarata ellenére házasodtak össze. Legkisebb fiuk szerint Helen gyakran mondogatta, hogy nem szeretné, ha Les előbb halna meg, míg édesapja azt hangoztatta, hogy ha Helen meghal, akkor ő sem akar egy percig sem nélküle élni.
Végül július 16-án először Helen ment, majd egy nappal később meghalt Les is. A gyerekek gyászolnak, de emellett kicsit azt érzik, amit anno mi, anyu unokatestvérénél. Jó helyen vannak, mert együtt vannak.
Igen, kicsit talán túl sok a szirup, de ám legyen... Néha kell ilyet is olvasni, pláne egy olyan közösségben, ahol ma majdnem minden második házasságra jut egy válás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.