Tegnap este a Quimby alaposan összeszorította a szívem...

A koncert egyébként egy volt a sok közül, csak alig-alig különbözött attól, amiket az elmúlt két-három évben csináltak, kivéve talán a szülinapi bulijukat (amin meg nem voltam ott, vááá...). A számok szokás szerint jók, a tracklistet a közönség állíthatta össze (kábé 90%-ban) egy internetes szavazáson, ami jófejség, de úgy elsőre ennyi.

Aztán Mostmúlik. A koncert előtt találgattuk, hogy vajon lesz-e, nem lesz-e, mi lesz-e. Merthát utálják. Ezt többször többféle fronton is elmondták már, én meg nem csodálkozom. Ha valamit ennyire rommá játszottak, meg feldolgoztak húszmilliószor, és kimondva-kimondatlanul kötelező lett, na azt én se akarnám tolni. Mint a Nirvana meg a Smells Like Teen Spirit. A Parkban egyébként kihagyták tavasszal, én meg örültem.

Persze egy Sziget nulladik napon azért csak muszáj. Erre Quimby mit csinál? Fogja a Csík mellett egyetlen értelmes feldolgozást készítő vadismeretlen indonéz kislányt, Alice-t, aki csak azért kezdett Quimby számokat énekelni (egyébként zseniálisan), hogy megtanuljon magyarul, és odaülteti a színpad közepére. Egy szál gitárral. Több tízezer tomboló ember elé.

Könnyek. De tényleg. És nem is tudom, hogy mi hatott meg jobban. A Quimby annyira emberi gesztusa, vagy Alice imádnivaló megilletődöttsége, közvetlensége...Tényleg nem tudom. Jó volt, és szeretném, ha néhány perc erejéig most ti is eljönnétek a szigetre, hogy lássátok, mennyire.